Gyermekpszichológus: a képesség-magánnyomozó
Népszerű szakmám van: gyermekpszichológus vagyok. Gyerekek érzelmi rezdüléseivel, lelki nyűgjeivel-bajaival foglalkozom. Olykor a szüleikével is. Sokféle kérdéssel, helyzettel keresnek meg. És van egy nagy kedvencem, ami a szívügyemmé is vált: az óvoda és iskola csemetéről alkotott véleménye.
Csorba Emőke
gyermek és ifjúsági klinikai szakpszichológus
írása
Addig ugye minden rendben van, amíg a gyerek szívesen megy az oviba-suliba, és ha a beszámolói szűkszavúak is, de egy-egy elejtett mondatából vagy arckifejezéséből látjuk, hogy valószínűleg tartalmasan telik a napja, izgalmas újdonságokkal találkozik. Egyszóval egésznapos nélkülünk töltött idejét – életszerű mértékben – jó hangulatúnak, biztonságosnak véljük. Akkor is nyugodtak lehetünk, ha a pedagógus többségében mosolyogva – vagy legalábbis nyugodtan – beszél gyermekünkről, és ha problémákat jelez is, közös gondolkodással vagy egy kicsit több odafigyeléssel fel tudjuk oldani az átmeneti feszültségeket.
A probléma ott kezdődik, amikor a szülő az óvónő vagy tanítónő leírása alapján egyáltalán nem ismer rá saját gyermekére.
Ennek egy csendesebb változata, ha a panaszok ugyan ismerősek („tényleg otthon is figyelmetlen”, „igen néha a testvérét is komolyan nyúzza…”), de a pedagógus szájából valahogy drasztikusabban cseng a történet vagy olyan mintha alaposan feltupírozták volna gyermekünk egy-egy jellemhibáját vagy rossz szokását.
Ilyen visszajelzésekkel találkozva a szülőkben sokféle érzés kavaroghat. Nyilván nem kellemes, sőt néha egyenesen bosszantó az ajtóban átvéve a gyerek feje felett hallani a „már megint verekszik”, „nem az életkorának megfelelő a játéktevékenysége”, „lehet, hogy érdemes lenne elvinni egy szakemberhez” mondatokat. Ezeket az információkat akkor is nehéz megemészteni, amikor egy egész fogadóórát töltünk a pedagógussal a kérdés közös boncolgatásával.
A szülők ellenérzése, aggálya érthető, hiszen alig van rálátásuk arra, mi is történik az intézmény falai között. Még az óvodában az átöltözés – ajtóban átadás időintervalluma között van esélyünk belelátni az ovis reggelekbe, de az iskolában már sokszor csak az ajtóig kísérhetjük őket és onnan már egyedül visz az útjuk. Ilyenkor vágyunk álruhába bújni és az óvodai/iskolai csoportba beépülni vagy kétségbeesve emlékfoszlányainkból igyekszünk rekonstruálni, hogy gyermekünk a játszóházban hogyan szokott lereagálni a pedagógus panaszaihoz hasonló helyzeteket. És persze azt is mérlegeljük, hogy a pedagógus vajon elegendő figyelmet fordít-e arra, hogy megismerje gyerkőcünket? Aggódunk azon, nehogy elkönyvelje ördögfiókának vagy egyszerűen „más”-nak mint a többi velekorú. Mi történik akkor, ha az egész helyzetet egy másik gyerek okozza és a miénken csattan az ostor? Esetleg tényleg mi nem látunk valamit reálisan a gyermekünkkel kapcsolatban?
Ezeken a kérdéseken rágódva juthatnak a szülők arra az elhatározásra, hogy magándetektívet fogadnak. Egy pszichológust, akit megbíznak a szálak felgöngyölítésével. Ez lennék én.
De miért olyan izgalmas mindez nekem?
Először is nyomozni menő – látjuk a sorozatokban is. Másodszor: különösen izgalmas kihívás ez a kérés egy olyan pszichológusnak, aki iskolákban és óvodákban is dolgozott (és mindennapjait pedagógusok között töltötte, akiket megszeretett), és egyéni vizsgálatokat/terápiákat is vállalt (és a szülők kérdéseire válaszolt és őket gyerekeikkel együtt szintén megszerette).
Két féllel (a családdal és a gyerek intézményével) egyszerre empatikusnak lenni önmagában is elég nehéz feladat, nemhogy még tiszta vizet önteni a pohárba, hogy ki mit tehet hozzá ahhoz, hogy a probléma létrejött… De ha már a sokadik ilyen helyzettel találja magát szemben az ember lánya, akkor valamilyen stratégiát ki kell találni. Pláne, hogy a gyerekek érdekében a megoldáskeresés sürgető, ugyanis ha a pedagógus és a szülők között a feszültség nő, annak egyenes következménye, hogy a gyermek biztonságba vetett hite is meginog.
Nyomozni csapatban szoktak. Több szem többet lát.
A pedagógus panasza sokszor nem csak a gyerek viselkedésére, hanem teljesítményére és képességeire is vonatkozó, ezért egyik társam egy tapasztalt gyógypedagógus-logopédus. Ő nálam sokkalta jobban rálát arra, hogy az egyes készségek (pl. beszéd, nagymozgás, rajzkészség, iskolához szükséges alapkészségek) életkornak megfelelő ütemben fejlődnek-e. Hogy ennek kiderítése miért fontos a nyomozásban?
Nézzünk egy példát: ha gyermekünknek rejtett figyelmi problémái vannak, az szűkebb közegben (otthon), kevesebb ingerlés mellett kevésbé tűnhet fel, mint egy nagyobb gyerekzsivaj közepén. Konfliktusokat is szerteágazóbbakat okoz az óvodában (lemarad az öltözködésben, pontatlan a munkája a kötött foglalkozásokon, amitől ő is rosszabbul érzi magát) mint otthon, hiszen odahaza személyesebb figyelmet kap és egyszerűen könnyebben meg tudjuk segíteni, ha elakad.
Míg kollégám a készségek fejlődése területén nyomoz, én pszichológusként állandó felelőse vagyok a szociális érettség, az érzelmi jóllét, a feszültségkezelés, a családi- és gyerekkapcsolatok témáinak. A probléma forrásai ugyanis itt is keresendőek.
Nézzünk erre is egy példát: egyre gyakoribb, hogy a gyerekek felnőtt közegben vagy nagyfokú intimitást, figyelmet biztosító helyzetekben sokkal gördülékenyebben és magabiztosabban élik az életüket, mint gyerekcsoportban, ahol a kapcsolatok lazábbak és a tartós figyelemért a termékeny együttlétért éppen ezért komolyan meg kell dolgozni. Ilyen esetben otthon gyermekünk felszabadult, ötleteit mondja, de az óvodában akár szokatlanul visszahúzódóvá vagy figyelemfelkeltés/ unaloműzés céljából fegyelmezetlenebbé is válhat.
Természetesen előfordulhat, hogy testi-idegrendszeri éretlenségből eredőek a panaszok. Például a komplex mozgások összerendezésének nehézségei okozhatnak ügyetlenséget vagy fokozott mozgásingerlés utáni igényt, amit a pedagógusok rosszaságnak láthatnak. Ilyen esetben ugyanis csemeténk rendszeresen nekimehet másoknak vagy lendületesebb mozdulataival akaratlanul problémákat okozhat, ami nem tévesztendő össze a „rosszasággal”. Ezeknek az okoknak a tisztázása miatt nyomozó csapatunkban egy fejlődésneurológus is dolgozik.
A team-munka mellett a másik szabály a nyomozás során, hogy
a teljes kép összerakásához minden fél véleményére szükségünk van.
Az első alkalommal a szülőkkel találkozunk, hiszen ők tudják a konkrét kérdéseiket megfogalmazni és az eddigi tapasztalatokat összegezni. Itt tudunk sort keríteni arra is, hogy az otthon és az óvodában tapasztaltakat összevessük, az egyezéseket és az eltérő véleményeket számba vegyük.
Emellett a gyerek „kihallgatása” is feladat („hátha önnek könnyebben elmondja, hogy érzi ott magát”), hiszen ő a szemtanú és egyben elszenvedő alanya a történéseknek. Itt is előnyös, ha többen találkozunk a gyermekkel, hiszen a viselkedéséről és a problémaként jelzettekről máris két szakember tapasztalatait, véleményét halljuk. Egy vizsgálat egyébként sem vizsgálat, mivel eredményei a pillanatnak szólóak, míg több alkalommal visszatérő jelekből már könnyebb következtetéseket levonni.
És végül a pedagógust is kérjük a probléma és egy általános jellemzés megfogalmazására, hogy a bűnjelek sora minél konkrétabban a szemünk elé táruljon. Erre a pedagógust magánellátás esetén csak a szülő kérheti, míg állami kereteken belül zajló szakértői vizsgálat esetén hivatalból kiadhatóak az információk.
És hogy mi szokott lenni a nyomozás eredménye?
Legtöbbször több tényező okozza az iskolában/óvodában jelentkező problémákat. Csak ezek beazonosítása után várhatjuk, hogy gyermekünk problémája megoldódjon.
Ha a probléma forrása valóban a pedagógiai hozzáállásban van, akkor konzultációkkal vagy ennek sikertelensége esetén intézményváltással oldódhat meg a probléma. Azonban ha testi-idegrendszeri vagy készségek terén tapasztalható lemaradásokkal találkozunk, akkor speciális szakemberekkel (pl. fejlesztő-vagy gyógypedagógus, logopédus, mozgásterapeuta) kell felvennünk a kapcsolatot. És végül, ha érzelmi-indulati vagy szocializációs nehézségekkel találkozunk, akkor az intézményben dolgozó pszichológusoktól vagy külső szakembertől kérhetünk segítséget.
Kedves szülők! Ha saját gyermekükkel kapcsolatban jeleznek visszatérően ilyesfajta nehézségeket a pedagógusok, érdemes nekifogni a nyomozásnak. Minél több időt tölt egy gyermek rosszalló vagy tanácstalan szempárok társaságában, annál lassabban haladhat tovább a fejlődése útján.
És ha hiszik, ha nem, számomra a legnagyobb tanulság, hogy a nyomozás eredménye nem csak a szülőknek, hanem gyakran a pedagógusoknak is fellélegzést hozhat még akkor is, ha szembesülni nehéz. A végeredmény mindkettőjük számára új támpontokat hoz és feladatokat ad, és ha a feladatokat elvégezzük, az eredmény sem marad el: helyreállhat lelki békénk és a gyerek intézményével való kapcsolatunk is. És ezek az eredmények el is törpülnek amellett, hogy gyermekünk mindennapjai ismét kiegyensúlyozottak lehetnek.
